A blogbarátnők vintage álma

2013 nyarán Írisz ( a Fénylabor bájos fotósa) elmesélte, hogy egy nagyon izgalmas megkeresést kapott. Nagyon tetszett az elképzelés, így nagy örömmel vettem részt az előkészületekben és  az enteriőr elkészítésében is. Írisz készített egy blogbejegyzést is a kalandos fotózás élményeiről. Olvassátok szeretettel.

“Egy nap érkezett egy e-mail. Éppen olyan hihetetlen, bizsergető meglepetésként ért bennünket, mint, amikor tavaly Csibefasírt sorait olvastuk. Timi írt. Egy menyasszony, aki összeverbuvált a közös fotózás ötletével egy kis esküvői készülődésükről blogoló csapatot. Arra kért minket, örökítsük meg őket.

Amikor először állt egyszerre 8 csodálatos menyasszony a fényképezőgépeink előtt, biztosan állíthatom, hogy álmodni sem mertük, hogy alig egy év múlva újabb 8 fantasztikus lányt fotózhatunk ugyanígy. Ez ajándék a sorstól. Hogy megérdemeljük-e? Nagyon bízom benne. Mindenesetre mindent igyekeztünk megtenni azért, hogy megháláljuk a lehetőséget és a mi újabb 8 menyasszonyunk számára felejthetetlen napot szervezzünk. Olvasva a lányok sorait a fotózásról, meghatódom. Ahogyan egy-egy szeretettel teli esküvő után is feltöltődünk, úgy táplálkozunk ebből az emlékből. Ezért érdemes fotósnak lenni!

Boszorkánykonyha – az álmok szövődnek

Egy közös csoportba szerveztük a kis csapatot (ami egyébként a mai napig élő közösség), hogy együtt szövögethessük a terveket és eláraszthassuk egymást az ötleteinkkel.

8 teljesen különböző lány: Andi – a csendes, de annál vagányabb csaj, Andi –a NŐ (a szó legnemesebb értelmében), Réka – a kitörően lelkes tündérke, Petra – a csupa vigyor és humor, Niki-az erő és nyugalom egyben (nekem J ), Nóri – az édes trendi csajszi, Nóri- a határozott csupa-szív nyomozó, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, Timi – a gondoskodó tyúkanyónk.

Szóval őket kellett valahogy eggyé tennünk, nopersze csak, ami a külcsínt illeti, hiszen ez a csapat már az első perctől kezdve egy szívvel dobog és mi is lehetne ennél fontosabb?!

Azt hiszem, most éreztem meg igazán azt, hogy már eljutottunk valameddig ezen a nem könnyű esküvős úton. Most rögtön tudtam, hogy kihez, mivel forduljak, és ők örömmel lettek partnereink mindebben, amiért millió köszönet! Még egy kis hab a tortán, ami tényleg olyan élmény, ami keveseknek adatik meg, hogy igazából 10 menyasszonyunk volt jelen, hiszen Sylva (aki a csajok frizuráját készítette és odaadóan cipekedett, öltöztetett, hangulatot fokozott…) és Évi (aki a dekorációért felelt és együtt tervezgetett velem minden apró kis részletet) egykor menyasszonyi ruhában álltak előttünk a Nagy napjukon…

Hogy a tapasztalat tudatosabbá tett-e? Igen, elvben. Tudtuk, hogy milyen nehézségekkel kell majd számolnunk, és hogy azokat hogyan lehet magunk mögé utasítani… persze mi mindig „ember tervez, Isten végez” miliőben dolgozunk, mindjárt elmesélem azt is, mit szánt nekünk az Ég!

A koncepció nagyon gyorsan eldőlt: színes-cukorkás vintage enteriőr és pancsolás. Ötletből szövődtek ötletek, akadályokból megoldások, problémákból újabb tervek. Még akkor sem csüggedtünk, amikor kiderült, hogy itthon nem árulnak például aqua színű cipellőket és Nóri ruhája nem fog megérkezni a fotózásra, az utolsó pillanatban pedig még változtattunk a helyszínen. Egyet akartunk és ez átsegített bennünket minden akadályon! Jó volt látni és érezni, hogy ez tényleg egy virtuális baráti „kuckó”, az pedig külön izgalmat jelentett, hogy közben bizony folyt az esküvőszervezés, sőt részesei lehettünk maguknak az esküvőknek is!  Különösen hálás vagyok a lányok nyitottságáért. Azért, hogy sem a tervezés, sem a fotózás során nem ismertek lehetetlent. Tele voltak elszántsággal, örömmel, lelkesedéssel és kitartással! Így aztán, amikor Zoli és én már elfáradtunk a napi munkától és az éjszakázásoktól, akkor is örömmel szervezkedtünk, szorgoskodtunk a közös célért.

A Nagy Nap

Amit most írok, azt hiszem, a lányok sem tudják. A napunk egészen a fotózás kezdetéig (leszámítva néhány nyugodt percet) maga volt a nagybetűs KÁOSZ. Találóan lehetne ennek a fejezetnek káoszól idill is a címe.

Zolinak aznap rengeteg munkája volt még, percenként hívták, de a telefont most nem lehetett kikapcsolni. Eközben kellett pakolni, intézkedni… Előző nap este még rohangáltunk dolgokért, szóval nem sokat aludtunk. Katica (Something Old Bride) az utolsó erejét is beletéve alkotta a gyönyörű kiegészítőket, közben gyakran váltva velem e-mailt, betekintést engedve az izgalmas folyamatba. (Majd aztán ellátva minket millió gyönyörűséggel, na jó, persze ez az öröm része már…). Mielőtt a lányokhoz indultunk az RTS Stúdióba, ahol a frizura és a smink készült, még várt ránk egy belvárosi túra: felvettük a virágokat a Laura Virágnál. Timi persze ismét túlszárnyalta minden kérésemet és képzeletemet, de ő már csak ilyen… Évi is munkából érkezett, nem tudott szabadságot kivenni egész napra, így szegény még ő is tett néhány utolsó bevásárlós kört, hogy minden tökéletes lehessen, mielőtt a helyszínre tudott volna indulni. Izgultunk, no, hogy minden menni fog-e a tervek szerint… akkor még úgy látszott, hogy egyáltalán nem biztos…

A pillanatnyi megnyugvást a szalon hozta. Beléptünk és végre ott voltak ŐK, élő, teljes valójukban az ország minden pontjáról épségben megérkezve, a mi menyasszonyaink! Éppen olyanok voltak, ahogyan képzeltem őket! Ahogy elkezdtünk beszélgetni, ahogy láttam, hogy milyen boldogok, hogy szépen készül a hajuk, sminkjük, kisimultak a ráncaim.

Mindenképpen meg kell említenem a vintage vendégváró-kekszes üvegcséket, fehér! csipkével, made by Sylva (az egyik “hajmester”)! El vagyok ájulva a mai napig! (Aki nem tudná egy kis háttérinfó: Sylva és Ata nem igazán vintage-esek, sőt egyáltalán nem… ők voltak az első esküvői párunk, fekete-fehérben, bakancsban, mégis azóta is fontos részesei az életünknek… hát ez amolyan sorsszerű, furcsa találkozás…)

Aztán a kis szusszanás után elindultunk a helyszínre. Persze késtünk a tervhez képest, de legalább ittunk egy jó kávét, amíg vártunk Évire és az „ajtónyitóra”.  Most jön az igazi káosz! Homokos út, úgy 600-700 méter távolság vagy nem is tudom, rengetegnek tűnt akkor… de nem mehettünk be autóval. Jó-jó, tudtuk mi ezt, de azért reménykedtünk, hogy ott a helyszínen majd meglátják, mennyi holmink van és megsajnálnak minket. De nem… Bepakoltunk hát mindent a tulikocsiba… igen ám, de a sorompót sem nyitották ki nekünk és ez az áthidalhatatlan sorompó volt! Szóval cuccok lepakol, átemel a sorompón, majd visszapakol a szekérre… hurrá… na, itt esni kezdett az eső.  Nagyon örültem, hogy ezt nem látják a csajok! Másfél óra hősies küzdelem után (2 pinduri csajszi és Zoli) átverekedtük magunkat a hepe-hupákon és felállítottuk a sátor vázát…. miközben folyamatosan szemerkélt az eső… Bevallom, hiba esett a számításba, nem gondoltuk, hogy a sétálva 5-10 perces út cuccokkal ennyi idő lesz… (Itt zárójelben megemlítenék még egy vicces bakit: szerettünk volna vattacukrot készíteni. Ezt kicsit távolabb lehetett kivitelezni, de mire Évi odaért velük, elolvadtak, mert addigra bezzeg, már nagyon kisütött a nap…:D )

A lányok viszont hajszál pontosak voltak! Mi meg villámgyorsak, már, ami az enteriőrépítést illeti :D, mert amikor megérkeztek, szerencsére csak az utolsó simítások hiányoztak. Most jött csak az, amire ennyit vártunk mindannyian!

Amikor ennyi ember álmáért felelsz, akkor hála az égnek, valahonnan titkos energiákat kapsz. Iszonyúan elfáradtunk a rohangálásba, cipekedésbe, építkezésbe és mi tagadás, szívesebben hevertünk volna 1 órát mielőtt belevágunk, de ott voltunk, elkezdődött, csináltuk és ez a 8 lány mindent megtett azért, hogy az álomból valóság legyen.

…Isten végez alapon mindent félredobtunk, amit elterveztünk a fotók beállítása szempontjából (ez rendszerint így van velünk mi tagadás… hozzászoktunk…), így aztán sodródtunk a hangulattal, arra pedig aztán igazán nem lehetett panasz: szeretet, vidámság, valamiféle rejtélyes összetartozás, várakozás… ott volt a levegőben minden, amit ez a nap és az elmúlt jópár jelentett a lányoknak és nekünk is!

Innentől már minden ment magától… az eredmény… erről inkább a fotók és a lányok meséljenek…  Köszönjük csajok, hogy voltatok nekünk!